Aynsley Lister
Aynsley Lister, az angolok új gitáros istene
A brit szakírók közül sokan az új Eric Claptont látják ebben az idén 42 éves angol blues-rock gitárosban, ami nem lehet véletlen! Aynsley tucatnyi lemezt tett már le eddig is az asztalra, fesztiválok sztárja, de nálunk mégis szinte ismeretlennek számít. De ez most változni fog, hiszen ő lesz a paksi Gastroblues Fesztivál egyik legnagyobb sztárja! „Lassúkezű” királyunknál jobban énekel ez a fickó (vannak, akik szerint a műfajhoz képest talán túl szépen is), igaz, Ericet sem a hangja miatt szeretjük. Lister gitárjátékára figyeljünk inkább, mert az egyszerűen fenomenális!
Aynsley Lister 1976. november 14-én született a közép-angliai Yorkshire-ben, igaz nem zenészcsaládban cseperedett fel, de az édesapja nagy blues-rajongó és lemezgyűjtő volt, így ő már nyolcévesen elkezdte az ismerkedést a gitárral. A kis Aynsley tanári kara a műfaj „hagyományai” szerint a lemezeken volt hallható, amelyeken Freddie King, Albert King, John Mayall, Peter Green, Eric Clapton, Mick Taylor és mások játszottak. A szorgalmas tanulás odavezetett, hogy 13 évesen az első koncertjét is láthatták az érdeklődők, emlékei szerint néhány Chuck Berry számot játszott.
Tinédzserként számos bandában megfordult, 20 évesen Messin’ With The Kid címmel lemeze is megjelent, amit 1997-ben a Pay Attention! című korong követett. Az ezen lévő saját dalok keltették fel a Ruf Records tulajdonosának a figyelmét, aki 1998-ban leszerződtette a kiadójához. A következő évben már piacra is dobta az Aynsley Lister CD-t, amelyen vendégként feltűnik Walter Trout is a Since I Met You Baby című Gary Moore-opus előadásában.
Az album sikerének hatására európai turnéra indult, és egyre gyakrabban hívták meg őt a legmenőbb bluesgitárosok egy kis jam-re, vagy előzenekarként léphetett fel. Buddy Guy, Robert Cray, John Mayall, Bryan Adams és a Fun Loving Criminals, hogy csak néhány nevet említsek közülük. A szakmában az idők során olyan hírnévre tett szert, hogy 2007-ben a Classic Rock magazin a „Top 10 kortárs blues művész” sorába választotta. Kíváncsiak, hogy kik a többiek? The White Stripes, The Black Keys, John Mayer, Jon Spencer, Jonny Lang, Kenny Wayne Shepherd, Joe Bonamassa, Derek Trucks és a North Mississippi Allstars – szédítő névsor!
Az ezredforduló óta, - amikor az Everything I Need című lemezt készítette az angol The Hoax bluesbandával - 2-3 évente ad ki új albumot, vagy DVD-t. Ezeken mindig játszik ismert kompozíciókat is, erre csak egy példa az Everything I Need-en hallható Little Wing, a dal szerzőjének és eredeti előadójának a nevét, gondolom, nem kell leírnom?! Lister nem vall szégyent az előadásával. Az első olyan korong, amelyeken csak saját művei szerepelnek a 2007-es Upside Down volt.
Eddig két DVD-je jelent meg, az egyik Live! címmel 2004-ben, amelyet a kölni Rockpalastban rögzítettek, míg a másik a Blues Caravan Pilgrimage 2005-ből, ezt szintén a WDR Televízió vette fel, ugyanott, ahol az előző koncertjét. A Blues Caravan egyébként a Ruf Records „találmánya” volt, amelyben a cégnél lévő művészek: Lister, Ian Parker és a Pakson is látott finn Erja Lyytinen szerepeltek egy színpadon.
Aynsley Listert 2009 májusában az a megtiszteltetés érte, - ami persze óriási élmény is volt számára – amikor a világhírű, amerikai Lynyrd Skynyrd banda előtt léphetett fel a God and Guns című lemezüket népszerűsítő angliai turnéjukon. Ugyanebben az évben a Manhaton Records kiadott tőle egy érdekes lemezt Equilibrium címmel, amelyet stúdiózenészek társaságában rögzített. Közülük Robbie Macintosh gitáros játéka volt rá a legnagyobb hatással, aki korábban John Mayerrel is turnézott. Az utóbbi időben inkább a nőügyeivel elhíresült Mayer, aki kétségtelenül kitűnő gitáros, Lister egyik legnagyobb kedvence a korosztályából. Az album nagyon változatos lett, Aynsley új területekre is elkalandozott a dalokkal.
A 2010-es Tower Sessions koncertlemeze az év legjobb live albuma lett, tulajdonképpen összegzése volt addigi zenei pályafutásának. Megcsodálhatjuk érzelmekkel teli „soulos” hangját, elegáns, ugyanakkor roppant virtuóz gitárjátékát. A saját dalok mellett két káprázatos feldolgozást is hallhatunk tőle, az egyik Prince legjobb dala a Purple Rain, a másik pedig a Crosstown Traffic Jimi-től.
Három évvel később a Home című, saját kiadású munkája még ezt is túlszárnyalta, hiszen a 2014-es British Blues Awards-on öt trófeát nyert vele: a legjobb dalszerző, a legjobb férfi énekes, a legjobb gitáros, a legjobb album és a nagylemez címadó dalát is a legjobbnak találták! Nekem is ez a kedvencem tőle, valószínű, hogy ez lesz az ő „satisfactionja”, amit pályafutása végéig játszania kell. Persze a Home című számon kívül is van még jó néhány kiemelkedő dal a korongon, mint az Insatiable, a You Make It Real, a Feeling Good, az Impossible, de szinte lehetetlen választani közülük.
Legutóbbi CD-je 2016 októberében került a boltokba Eyes Wide Open címmel, amelyen ismét új oldaláról mutatkozott be és jó szokásához híven ezúttal is igyekezett megragadni és nem elengedni a figyelmünket a lemez végéig. Időnként az előző korongjánál nyersebb és rockosabb lett a hangzás, de azért veretes bluest is kapunk, például az Everything I have To Give című számban. Van olyan felvétel is, az Il Grande Mafioso, amelyen a történetmesélős jelleg került előtérbe. Évek óta motoszkált ez a dallam a fejében, aztán elhatározta, hogy rögzíti. Különös hangulatú dal lette belőle, nehéz szabadulni a dallamától, de nem is kell! Egyébként az egész albumra jellemző, hogy Aynsley nagyon nagy súlyt helyezett a dalszövegekre.
Természetesen a romantikus dalok kedvelői is találnak hallgatnivalót a lemezen, hiszen a Won’t Be Taken Down minden ilyen igényt kielégít. A Dishevelled-ben pedig a jazz iránti érzékenysége is tetten érhető.
Az egyik interjúban elmondta, számára „a blues egy imádott zenei forma, amelyet szívvel, lélekkel és szenvedéllyel kell előadni, nem kell ehhez feketének lenni és rettenetes életet élni”. Gitárosként pedig a „kevesebb több” elvét vallja, ami követendő példa lehet a másodpercek alatt minél több hang eljátszásának bűvöletében élő gitárnyűvők és rajongóik számára is.
Géczi László
Band of Friends
Paksra jönnek Rory Gallagher egykori zenésztársai
Band of Friends néven játszanak, de a muzsikájuk sokkal több, mint egy szokványos tribute bandáé! Náluk nem az a cél, hogy egy az egyben előadják Rory felvételeit, hanem hogy megidézzék azt a hihetetlen energiát és szenvedélyt, ami Rory Gallagher dalaiból ma is árad. Gerry McAvoy basszusgitáros 1971-1991 között volt Rory társa, míg Ted McKenna dobos 1978-1981 között volt a zenekarának tagja minden idők egyik legjobb és legszerethetőbb gitárosának, Rorynak, akit 1995-ben veszítettünk el.
A holland Marcel Scherpenzeel gitáros-énekes, ugyan sosem lépett fel Gallagherrel, de a játéka méltó arra, hogy emlékeztessen bálványa felejthetetlen játékára. Akkor kezdjük is mindjárt vele a trió rövid bemutatását!
A 48 éves amszterdami születésű zenész dobosként kezdte, de 12 évesen a fivérétől kapott egy gitárt, így ennek a hangszernek lett a szerelmese. Ő is, - mint szinte mindenki ebben a zenei világban – a lemezek hallgatásán keresztül sajátította el a legszükségesebb fogásokat. John Lee Hooker, a Fabulous Thunderbirds, Jimi Hendrix és természetesen Rory Gallagher játéka volt rá a legnagyobb hatással. A Calling Card című albumát hallgatva döntötte el, hogy ő lesz az életre szóló mestere. Marcel a saját nevét viselő bandája mellett a fiával is muzsikált a Wolfin nevű formációban.
Gerry McAvoy és Brendan O’Neill (ő is Rory zenésztársa volt) már 2008 tájékán felfigyelt Scherpenzeel tehetségére, amikor látták egy-két koncerten, hogy mire képes, így Gerry 2012-ben meghívta őt a Band of Friends élére, szólógitárosnak! Felsorolni is nehéz lenne, hogy Marcel milyen zenészekkel szerepelt egy színpadon, de tehetségét jól jellemzi, hogy 2016-ban ő nyerte el hazájában a gitárosok Dutch Blues Award-ját! A játékáról pedig itt annyit, hogy ő meg sem kísérli másolni Roryt, saját magát adja, szenvedéllyel és a művészi alázattal idézi meg felejthetetlen bálványát. A legnagyobb dicséret, amit egy olyan zenész, mint McAvoy mondhat a gitárosáról:„amikor Marcel játékát hallom, olyan mintha Ő itt lenne, csukjátok be a szemeteket és megtörténik”.
Ami pedig a mostani formáció dobosát illeti, nos, a 68 éves Ted McKenna a fenn említett három évben adta a ritmust Rory-nak és olyan lemezeken hallhatjuk a játékát, mint a Photo Finish, a Top Priority és a Stage Struck. Ő is keresett muzsikus, hiszen nem akárki lehetett tagja (a) The Sensational Alex Harvey Band-nek, de készített lemezt Greg Lake (ELP), Gary Moore, Michael Schenker és Ian Gillan Deep Purple-jével is.
Végül a főnökről, az idén 67 éves Gerry McAvoy-ról is essék szó, aki húsz évig volt Rory mindig mosolygós, megbízható basszerosa! Gerry-nek már 15 éves korában saját zenekara volt (Deep Joy), amelyben a barátja Brendan O’Neill dobolt. McAvoy és Gallagher első találkozására még 1967-ben került sor a belfasti Crimble’s hangszerboltban, ahol Gerry éppen az első basszgitárjára vadászott, amit 60 fontért vett meg. Érdekes egyébként, hogy McAvoy korábban szólógitáros volt. Egymás képességeit jól ismerték, hiszen 1968-1969 táján a Deep Joy játszott Észak-Íroszágban a Taste társaságában. Így szinte természetes volt, - amikor a Deep Joy feloszlott 1970-ben - hogy Rory meghívja az alakuló bandájába, amellyel felvette az első szólóalbumát On The Boards címmel, ezt követően pedig 1991-ig Gallagher minden nagylemezén hallhatjuk a játékát. Ezen kívül játszott Champion Jack Dupree és a Nine Below Zero zenekarral is. Gerry McAvoy pályafutásáról bővebben a 2005-ben megjelent Riding Shotgun című könyvben lehet olvasni.
A rengeteg turnéja mellett a The Band of Friends triónak több lemeze is megjelent és több díjat is besöpörtek! 2013-ban a legjobb európai Blues Award trófeát nyerték meg a legjobb bandaként. Két évvel később pedig Ted McKenna lett a European Blues Award győztese.
Az idei év hoz néhány meglepetést a zenekar életében, hiszen néhány koncerten Ted McKenna távollétében (a Michael Schenker Fest turnéján vesz részt) csatlakozik hozzájuk Brendan O’Neill is, aki 1981 és 1991 között dobolt Rory mögött. Érdekesség még, hogy áprilisban az amerikai turnéjukon a szólógitárosuk Davy Knowles volt, akinek a portréja is ott van a 33 gitárnyűvő között a hat évvel ezelőtt megjelent „A jövő gitáros istenei” című könyvemben.
Nagy örömömre szolgál, hogy Rory Gallagher egykori zenésztársai július 6-án eljönnek Paksra a Gastroblues Fesztiválra, biztos vagyok benne, hogy óriási élmény lesz hallani a muzsikájukat. A blues-rock rajongóinak kötelező a megjelenés!
Géczi László
Grainne Duffy
Grainne Duffy, a csodálatos ír gitáros-énekesnő Paksra jön
A smaragd sziget kiváló termőtalaj a gitáros-énekesek számára, ahol ez a 32 éves ír hölgy, Grainne Duffy is született, akinek hajlékony, kissé rekedtes, érzéki hangja egyszerűen elbűvölő - leginkább Bonnie Raitt-re emlékeztet - a gitárjátéka pedig egészen egyedi. Az idei Gastroblues Fesztivál egyik nagy meglepetésének ígérkezik a fellépése.
A népes családjában egy parányi településen, az észak-ír határhoz közeli Castleblayney városkában a legnagyobb szórakozás (náluk TV híján) a zenés korongok hallgatása volt, amelynek nagy gyűjtői voltak a szülei, sőt, a gyerekek még karácsonyra is természetesen lemezt kaptak. Az édesapja nagy country-zene rajongó volt, a polcokon ott sorakoztak többek között Johnny Cash, Willie Nelson, Patsy Cline és Dolly Parton lemezei, de Grainne az egyik nővérén keresztül – aki, akkor éppen egy dobossal járt - megismerkedett a Rolling Stones, a Fleetwood Mac és a Led Zeppelin muzsikáival is.
A nővérei zenekarokkal léptek fel, ahová ő is beszállt, így neki szinte kézenfekvő volt a zenei pálya választása. Bár volt otthon zongora, Grainne mégis a gitárt választotta. A tanulmányait egészen a Maynooth-ban lévő National University elvégzésig folytatta. Jazzt, bluest és klasszikus zenét is tanult, de a gitárjátéka csiszolása mellett egyre több időt fordított a dalszerzésre.
A diploma után session-zenészként járta Európát, Franciaországban, Olaszországban tűnt fel, még Szicíliába is eljutott. Írországban különböző bandákkal lépett színpadra, amelyekkel inkább heavy rockot játszottak, de azért Rory Gallagher-dalok feldolgozásait is nyomták. Rory nagy kedvence, mint ahogy a Thin Lizzy is, amely az ő környékükről származik! Nyilvánvaló, hogy a blues-rock és a pop-rock világában Grainne Duffy nagy figyelmet szentelt a hölgyeknek is, így Bonnie Raitt és Linda Ronstadt mellett a Pretenders zenekar is a kedvencei közé tartozott.
Elmondása szerint a blues iránti vonzalmát Peter Greennek köszönheti, amikor először hallotta, ahogy a gitáros a Need Your Love So Bad-et játszotta azzal nem tudott betelni, mint ahogy az Albatross-szal és a többi korai Fleetwood Mac gyöngyszemmel sem. A példaképei sorában megemlítette még B.B. King, Stevie Ray Vaughan és Eric Clapton nevét. Dalszerzőként a legmélyebb nyomot Carole King: Tapestry című albuma hagyta benne, amikor még ismerkedett a muzsikával.
Grainne Duffy bemutatkozó albuma 2007. novemberében került a boltokba Out of the Dark címmel, amelyen 12 dal található, köztük csak két feldolgozás, a Thrill Is Gone és az I’d Rather Go Blind. Éppen ez az utóbbi volt az, amely miatt meghívták őt 2008-ban Glastonbury-be, ahol az akusztikus koncertjén, ennek a dalnak az előadásánál majd szétverték a sátrat! Máig ez koncertjeinek fénypontja, bár ő nagyon szereti a debütáló korongjáról az utolsó dalt a Waiting For You-t is!
Glastonbury után egy álma vált valóra, hiszen Írországban kétszer is felléphetett Van Morrison előtt, de előzenekarként játszhatott Robben Ford és a Yardbirds előtt is. Az idők során rengeteg koncertet adott Nyugat-Európában, érdekes módon Norvégiába megy legszívesebben, amelyet szinte második otthonának tart, de Lengyelországban is fellépett már a zenekarával. Gyakori szereplője a fesztiváloknak és a BBC-nél is vendégül látták már néhányszor.
Ami a zenekarát illeti, kezdetek óta vele van Paul Sherry ritmusgitáros, aki időnként szólóra is „ragadtatja magát”. A csapat tagja még a belfasti Davy Watson basszusgitáros, ugyanebből a városból származik John McCullough billentyűs és a szintén észak-ír Gary Morgan dobos.
Grainne Duffy második lemeze 2011 decemberében jelent meg Test of Time címmel, erről az első single az I Know Were Gonna Be Just Fine lett. Az albumot végig áthatja az érzelem, a szenvedély jöjjön a dal bármelyik zenei irányzatból, mert hallhatunk itt countryt, reggaet és bluesosabb felvételt is. Mindegy, hogy slide-gitáron, vagy szokásos elektromos gitáron játszik, pont annyi hangot helyez el egy dalban, amennyi kell. Néha álomszerűen lassú a tempó, csak finom gitárcsippentésekkel gazdagítja a hangzást. Igazából elsődlegesen nem is a gitárjátéka ejti ámulatba az embert ezen a lemezen, hanem a dalszerzői és énekesi képessége.
Természetesen nem lehet letagadni Bonnie Raitt hatását, sőt, még Susan Tedeschire is emlékeztet néha, mégis mindezek ellenére egyéni és csodálatos Grainne hangja - óriási jövő előtt áll, mint ezt már megjósoltam hat évvel ezelőtt „A jövő gitáros istenei” című könyvemben. Ő is ott van a 33 gitáros között, ahol bár a fiúk a műfaj adottságaitól függően többségben vannak, de Grainne Duffy mégis a hét istennő egyike, aki könyv portréi között szerepel!
Tavaly ősszel a Music Musings & Such netes oldalon egy érdekes interjú jelent meg vele, amelyben beszél a tavaly megjelent albumán található Where I Belong című daláról is. A világ diszharmóniában van jelenleg – mondja - a Where I Belong című dallal erre szerette volna felhívni a figyelmet a sok terrorcselekmény közepette, a dal egy kiáltás a gyönyörű bolygónk megmentésért. Hálásnak kéne lennünk, hogy minden nap felkel a nap és lenyugszik. Majd arról is beszélt, hogyan őrzi meg a rajongói szerint varázslatosan szép hangját. Minden nap énekel legalább egy órát, az érdes hangját meg talán annak is köszönheti, hogy egy kilenctagú családban nőtt fel, ahol meg kellett tanulni, hogyan kiabálja túl a többieket. Ez sokat segített neki.
Nagyon boldognak és szerencsésnek tartja magát, hogy a zenéjét elvihette Ázsiától az Északi-sarkig és olyan művészekkel osztozhatott egy színpadon, többek között, mint Billy Gibbons, John Mayall, Sinead O’Connor és Keb’ Mo’.
Arra kérdésre, hogy melyik három album jelenti számára a legtöbbet, a válaszában elsőként a Fleetwood Mac: Rumours című nagylemezét említette, amelyen a felvételek és az előadás is tökéletes. Egyszerűen időtlennek érzi. A következő Amy Winehouse: Back to Black című korongja volt, amelyen lenyűgözőnek tartja Amy hangját. Míg a harmadik LP a Rolling Stones: Exile on Main St. című munkája. Nagyszerű dalok vannak rajta, a gitárjáték és az ének is minden igényt kielégítő. Nagyszerűen megragadja a pillanatot – mondja róla.
Grainne Duffy eddigi pályafutása alatt öt albumot jelentetett meg. A fentebb említetteken kívül 2014-ben a What Am I Suppsed to Do-t, a következő évben egy koncertlemezt Grainne Duffy Live címmel, míg a legutóbbit tavaly Where I Belong néven.
Reméljük, hogy a paksi koncertjén mindegyik munkájából hallhatunk majd egy kis ízelítőt, hogy megismerhessük azt a zenei utat, amelyet ez az istenáldotta tehetségű gitáros-énekesnő eddig bejárt!
Géczi László
JCM feat. Clem Clempson, Mark Clarke & Ralph Salmins
A power triók mindig megmozgatták a képzeletünket, legyen szó akár az Eric Claptonnal felálló Creamról, a The Jimi Hendrix Experience-ről, az Emerson, Lake & Palmer szupergroupról vagy akár a ZZ Top-ról. Éppen ezért akár rockzenei szenzációnak is nevezhetjük, hogy a világ egyik legjobb koncertzenekarának tartott Colosseum három tagja ötvözi erejét!
A dobos Jon Hiseman, aki valódi ritmushurrikán módjára több, mint 15 perces, legendás dobszólóival kápráztatja el közönségét, a bőgős Mark Clarke, aki olyan projektekben bizonyította tehetségét, mint a Uriah Heep vagy a Rainbow, valamint a gitáros Clem Clempson, akinek őrült, frenetikus díszítéseit jó pár nemzetközi csillag (B.B King, Bob Dylan, Roger Chapman, Jack Bruce) kipróbálta már. A három fantasztikus zenész a ‟Heroes” elnevezésű turné keretében tiszteleg azon zenészek, személyes kedvenceik és barátaik munkássága előtt, akik hatással voltak játékukra és inspirálták a triumvirátus tagjait karrierjük során. A blues és a jazz, a jazz és a rock, a blues és a rock, vagy mindezek virtuóz egyvelege – egy szinte kihalt ág a kortárs rock zenében, egy lenyűgöző kaland, amitől sokkal többet várhatsz, mint hogy a zenészek lemásolják az ismerős riffeket a lemezekről.
Jon Hisemant súlyos betegsége miatt Ralph Salmins helyettesíti, aki a következő sztárokkal, zenekarokkal játszott együtt: Paul McCartney, Aretha Franklin, James Brown, Jeff Beck, Van Morrison, Dire Straits, Sheryl Crow… A Royal College of Music és a Guildhall School of Music & Drama professzora.
Pál Balázs Jenő Band
A zenekar 2017 januárjában alakult, Pál Balázs Jenő gitáros vezetésével a Felvidéki Rozsnyón.
Saját szerzeményeikben ötvöződik a mai modern blues, és a progresszív , helyenként instrumentális rock. Műsorukban hallható néhány feldolgozás is, például: Jimi Hendrix, Stevie Ray Vaughan, Jeff Beck.
Az eltelt egy év alatt, nagy sikerrel szerepeltek több szlovákiai, csehországi fesztiválon, illetve számos klub koncerten.
A zenekar tagjai:
Pál Balázs Jenő – gitár, ének
A felvidéki SEXIT zenekar alapítója, akik néhány évet közreműködtek Balázs Fecóval, számtalan koncerten, illetve a Gyertyák a Téren album feljátszásán. .A Prágai Folimanka Blues alternatív zenekar állandó tagja és jelenleg a Vincze Lilla és a Napoleon Boulevard gitárosa.
Máté Dénes – basszusgitár
A felvidéki SEXIT zenekar állandó tagja. A Rozsnyói Zeneiskola kiemelkedő oktatója.
Gilián Gábor – dob
A budapesti blues, rock jeles képviselője, a 90’-es évek eleje óta. Többek között közreműködött az S – Modell, Equus, Tér – Idő, Ferenczi György és a Herfli Davidson / Rackajam, Janis Joplin Emlékzenekar, Claptones (Eric Clapton cover), Wall Street stb. formációkban. Jelenleg a Vincze Lilla és a Napoleon Boulevard és a Sexit zenekar tagja, valamint számos produkcióban működik közre session zenészként.
Állandó vendégek:
Kőszegi Zsolt – ének
A legendás S – Modell , Equus zenekar énekese. Jelenleg a Joe Cocker Emlékzenekar, valamint a Coocklers frontembere.
Nagy „Liszt” Zsolt – billentyű
Jelenleg a mai magyar rock zenei élet egyik meghatározó billentyűse. Számtalan produkció résztvevője az elmúlt évtizedben. Például: Ferenczi György és a Herfli Davidson / Rackajam, S-Modell, ZBB, Varga János Project, Koral Forever, stb.
KARTHAGO
A KARTHAGO együttes ma Magyarországon és közép-Európában is, az egyetlen olyan élő, igazi rocklegenda, amelynek tagjai, az 1979-es megalakulásuktól kezdődően, a mai napig is aktívan, változtatás nélkül, együtt muzsikálnak!
Ennek a kivételes hitelességnek és természetesen az erőteljes, emellett színvonalas, minőségi zenéjüknek, az évtizedeket és generációkat átívelő slágereiknek, valamint a látványos színpadi shownak köszönhető, hogy napjainkban a zenekar minden egyes koncertjére sokezren látogatnak bárhol az országban, sőt a határainkon túl is.
A KARTHAGO jellemző közönsége manapság, a 35-60 év közötti, rockzenén felnőtt generációk különböző nemzedékei, valamint a fiatalok, akik eljönnek megnézni az „Apáin útján” járó legendás, férfiasan kemény rockbandát.
A KARTHAGO tagjai, a mai napig változatlanul:
- Gidófalvy Attila - billentyűk, gitár, ének,
- Kiss Zoltán Zéro - basszusgitár, ének,
- Szigeti Ferenc - zenekarvezető, szólógitár, ének,
- Kocsándi Miklós - dob, gitár, ének
- Takáts Tamás - ének, szájharmonika, dobok.
A zenekar megalakulását követően, egy év alatt, a '80-as évek egyik meghatározó, és legnépszerűbb magyarországi rockegyüttese lett. Különleges, úgynevezett amerikai típusú west coast zenéjükkel, amely kemény rockalapra dús, ötszólamú vokállal és dallamos énekvezetéssel hangszerelt dalokból áll, egyéni hangzást tudtak kialakítani, amely a mai napig egyedi és azonnal felismerhető. A 38 év alatt valamennyi slágerlistát többször is meghódították dalaikkal, maradandó slágereikkel. Izgalmas, dinamikus, különlegesen látványos, sokszor humoros koncertjeikkel pedig a hazai és a környező országok rockszínpadainak kedvencei lettek.
A KARTHAGO töretlen népszerűsége, elképesztő ereje, energiája, és igazi értéke az idén már 39 (!) éve eredeti, változatlan felállásban működő öt kiváló muzsikus karizmatikus egyéniségében, ismertségében, zenei tudásában, magabiztosságában, összeszokottságában, humorában, a jellegzetesen egyedi színpadi show-ban, és nem utolsósorban a remekül megírt, sláger jellegű dallamos, de mégis kemény rock-dalokban, lírai balladákban rejlik.
A KARTHAGO mottója: mi nem hírhedt „celebek” akarunk lenni a tévékben, hanem híresen jól akarunk zenélni mindenhol!
A KARTHAGO azon kivételes legendás csapat, akik egész pályafutásuk alatt, nagyon vigyáztak arra, hogy soha nem „hakniztak”, nem lettek „celebek”, mindig megválogatták, és ma is megválogatják a megjelenéseiket és a fellépéseik helyszíneit, ezért nincsenek „elcsépelve”! Koncertjeik tervezésénél nem a mennyiséget, hanem a minőséget tartják szem előtt, és ahová leszerződnek, ott minden esetben a legjobb tudásukat, a legmagasabb minőséget adják! Célul tűzve, hogy az együttes megőrizze előkelő, hiteles és méltó helyét a hazai zenei életben.
Az együttes vezetője, Szigeti Ferenc, kiemelkedő előadóművészi pályafutása és a KARTHAGO együttes vezetőjeként elért sikerei elismeréseként, 2015. március 15-én, a Köztársasági Elnöktől, megkapta a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét!
StarBugs
Az általunk képviselt egyedi zene tradicionális rockabilly alapokra épül. „Bogaras” módon tolmácsoljuk, igazi mondanivalóval. Hisszük, hogy ez a stílus is hordoz értéket a mai kor emberének, mindezt szép anyanyelvünkön megszólaltatva.
Első – kizárólag saját dalokat tartalmazó – albumunk 2017-ben jelent meg. Menekültek című felvételünk a Petőfi Live „Saját zenéd” produkciójában közönség-kedvenc lett 2016 végén.
Az idei évben nagy sikerrel szerepeltünk neves fesztiválokon (pl. Lakeside Rock ’n’ Roll Weekend, Művészetek Völgye, Esztergomi Ízek-Korok-Hangulatok) és számos klub koncertet is adtunk.
Élő műsorunk – nagybőgő, gitár, dob, női- és férfiének felállásban -, albumunk teljes anyagát tartalmazza megfűszerezve kedvenc előadóink népszerű szerzeményeinek StarBugs-féle feldolgozásával.
Dalai Dávid zenekar
A Dalai Dávid zenekar 2011-ben alakult, kezdetben azzal a szándékkal, hogy David Bowie dalait dolgozza fel és ezeket kis kocsmakoncerteken mutassa be. Az idő múlásával az együtt zenélés öröme és az egymásnak adott inspirációk hatására egyre inkább kezdett kialakulni a saját zenék és szövegek megformálásának igénye. Az eddig elkészült dalok stílusa leginkább az experimentális rock, folk és pop irányzatok között egyensúlyoz, felhasználva a blues és jazz adta improvizációs lehetőségeket, alapvetően megtartva a triómegszólalás egyszerűségét, élő hangzását
Az utóbbi időben nem szokatlan tőlük,hogy egy-egy koncert erejéig,különböző vendégművészekkel kooperálnak, zenei és akár vizuális kalandokra inspirálva egymást és a közönséget.
