Gyászhír. Elhunyt Dr. Keresztes Pál.
Létrehozva: 8 napja » Kategóriák: Tájékoztatás

Szomorúan tudatjuk, hogy Dr. Keresztes Pál plébános október 8-án elhunyt. Köszönettel tartozunk neki, hogy nagy örömmel fogadta be a Gastroblues Fesztiválok akusztikus jellegű koncertjeit a Makovecz Imre által tervezett Szentlélek templomba. Az alábbi, 2007-es interjúval emlékezünk meg róla.

Mást se csináltam, mint lázadtam!

Azért vártam a találkozót Keresztes Pál plébános úrral, mert Európában példa nélküli gesztussal évről évre otthont ad a „dalt imádkozó” blues-zenészeknek és hallgatóiknak a paksi Szentlélek templomban. Nem hallottam hasonló programokról, illetve helyszínekről. Szükségtelen bizonygatnom, hogy a plébános úrnak jelentős mértékben köze van mindahhoz, amit paksi bluesnak vagy gastroblues feelingnek nevezünk. Szó nem lehet véletlenről! Ezt bizonyítja, hogy amikor a plébános úr értesült a Yardbirds paksi fellépéséről, azonnal fütyülni kezdte a zenekar Still I'm Sad című örökzöldjét. Ez bizony nem semmi egy egyházi személyiség részéről. Naná, hogy szóba hoztam beszélgetésünk elején.

 

– Ön erős hittel szolgál nem földi indíttatású, nem evilági jóléttel összefüggő célokat. Ugyanakkor kapásból elfütyüli egy legendás rock-zenekar klasszikus szerzeményét. Nem gondolom, hogy sok pap szolgál a történelmi egyházak bármelyikében, aki ugyanerre képes.

– Muszáj kijavítanom, mert az első állítása nem fedi a valóságot: nagyon is emberi léptékű, igenis földi indíttatású mindaz, amiben hiszek. Az én koromban már nem számít dicsekvésnek, hogy az elmúlt év végéig a Pécsi Hittudományi Főiskola professzora voltam. Előbb az Ószövetség tanait, majd az Újszövetség Szentírását tanítottam. Gyakran idéztem az „Isten országa bennetek van!” mondatot, ha úgy tetszik, figyelmeztetést. Ez pedig annyit tesz, hogy életünk a földhöz is kötődik, így hát eviláginak minősíthető. Ugyanakkor át meg átszövik bizonyos lelki tartalmak, amelyek másik dimenzióba tartoznak. Teremtéstörténetről szóló előadásaimon mindig hangsúlyoztam, hogy Ádám két lábon járó lény volt, akárcsak ön vagy én; köztudott, hogy az emberi test atomi, molekuláris felépítésű. Nem véletlen, hogy növényekkel és állatok húsával táplálkozunk, amely táplálék azonnal beépül a testünkbe. Írva van, hogy „veszi az Isten a vörös föld agyagját, és ebből gyúrja meg Ádámot”. Kétségtelen, hogy az ember igenis a föld terméke. Nem véletlen, hogy jól érzik magukat azok is, akik hozzánk képest fejjel lefelé járnak a bolygó másik oldalán. Mindemellett joggal sértődik meg az illető, akit alkalom adtán azzal vádolnak, hogy „olyan… vagy, mint a sárga föld”! Érthető, hogy sokkal többre tartja magát egy halálra ítélt atomi, molekuláris szövet halmazánál. Komolyra fordítva: az ember test és lélek összetett valósága! Ezért nem hagy nyugodni bennünket annak a másik világnak az ihlete. A teremtő Isten minden bizonnyal mentőorvosi szerepben is kiválónak bizonyulna, hiszen Ádámba belelehelte az életet. Így válhatott emberré az ember.

– Szigorú szülei voltak? Örökölt-e valamit tőlük, ami máig föllelhető az ön magatartásában, élet- és gondolkodásmódjában, akárcsak egy jellemző szellemi gesztusában?

– Édesapám meghalt ötéves koromban. Nagyon hiányzott. Irigyeltem azokat, akiknek volt apjuk. Az akkor harminc éves édesanyám nem ment másodszor férjhez, apám helyett apámként nevelt. Kemény asszony volt. Sokat köszönhetek neki, megtanított arra, hogy akkor is tenni kell a dolgunkat, amikor nem könnyű. Volt egy kocsmánk, amit 1952-ben államosítottak, a tizenhat hold földünket pedig be kellett adni a téeszbe… A két gyereket nevelő anyám kuláklistára került. Szerencsénkre el tudott helyezkedni a vendéglátóiparban. Sokszor késő éjjel ért haza. Többnyire a nagyanyámmal voltam együtt, aki szenzációs asszony volt. Nagyon szerettük egymást, igen szorosan kötődtem hozzá. Sok-sok cselekedetem, döntésem, egyáltalán a gondolkodásmódom és a mindig energikus, olykor vehemens hozzáállásom is emlékeztet rá. Már másodéves teológus voltam, amikor a szemináriumban keresett a postás azzal, hogy táviratot hozott. Nem kellett elolvasnom. Tudtam, hogy a nagyanyám halálhíre áll benne, pedig nem is volt beteg… Rá hasonlítok, amennyiben hangos, alkalmasint harsány vagyok, és ugyanolyan elánnal politizálok. Az ő példáját követtem, amikor már gyerekkoromban vásároltam napilapokat, ahogy ma, hatvankét évesen is naponta megveszem, olvasom a Népsportot és az egyik politikai napilapot.

– Próbálom elképzelni, hogy milyen volt húsz-harminc évvel ezelőtt.

– Vörös hajam volt, olyan vörös, mint a tűz! Nem fogja elhinni, amit mondok: amikor még fiatal papnak mondhattam magamat, tetszettem a nőknek, kivált ötven felett… Nagyanyámnak köszönhetem a hitemet, az ő vágya volt, hogy pappá szenteljenek. Gyerkőc koromban megfogta a kezemet, és magával vitt a három kilométerrel arrébb lévő templomba. Télen rorátéra jártunk, ami reggel hatkor kezdődött. Tízéves voltam, amikor öreganyám kijelentette egy családi összejövetelen: „meglátjátok, ez a gyerek pap lesz!”. „Mama, ne beszéljen hülyeséget!” hurrogtam le, de alig két hét múltán felötlött bennem: miért ne? Annak ellenére mutattam hajlandóságot, hogy abban az időben székelyesen szólva nem mindig egyeztem a pappal, aki a hittant tanította, és folyton körmöst akart adni.

– Voltak-e súrlódásai a családban? Mert-e lázadni, ellentmondani az édesanyjának, a nagyinak?

– Mást se csináltam, csak lázadtam! Anyámra emlékeztetően betyár erős egyéniség vagyok, ezért rendre összekülönböztem - az anyámmal. Szegény mellettem élt evilági léte utolsó pillanatáig. Miután papi teendőimbe is beleszólt, elég gyakran összekülönböztünk. Ezek a szituációk igencsak emlékeztetnek a székely viccre, amelyben az öreg góbé azt kérdi hatvanhét éves fiától: „mit akarsz, te taknyos?”. Anyám két éve ment el, nyolcvanöt éves korában. Öreganyámmal is voltak konfliktusaim, mert én se hagytam magamat és mi tagadás, nagy volt a szám.

– Erich Fromm írja a Szeretet művészetében, hogy a modern ember árúként kénytelen értékesíteni életerőit. A jól táplált, jól öltözött, szexuálisan kielégített embernek nincs énje! Felszínes kapcsolatok jellemzik, jelszavak irányítják, és az egész világ egyetlen tárgya soha nem múló étvágyának: nagy alma, nagy mell, nagy üveg bor… Mi vagyunk az örök csecsszopók, az örökké reményteljesek az örök csalódottak. Lehet-e szeretettel szolgálni a ma élő embert, aki leginkább egy fogyasztógéphez hasonlatos? Tudunk-e tenni bár-mit is szeretettel embertársunk javára?

– Csakis szeretettel tehetjük azt, amit helyesnek vélünk. Akár itt befejezhetnénk a beszélgetést, hiszen a lényeget elmondtuk. A mai ember eljutott abba a stádiumba, hogy túlzás nélkül állíthatom: sajnálatra méltó. Oly mértékben alább adta az igényeit, annyira nem őrzi szuverenitását, hogy bizony szánalomra méltó. Talán elfelejtette - az újabb generációk meg sem tanulták -, hogy kinek-kinek a saját élete egyedi és megismételhetetlen, attól függetlenül, hogy miként alakul a sorsa.

– Hihetünk-e az ember kiteljesedésében? Építhető-e a világ az egyenlőség, a szeretet és a méltányosság elvei szerint? Egyáltalán, említhetem-e az utóbbit kortársaim jellemzőjeként?

– Nem mindegy, hogy ezt a kérdést kinek teszi föl. Egyáltalán nem mindegy, hogy a válaszoló melyik koncepciót részesíti előnyben, illetve milyen ideológiai alapokra épülnek a gondolatai. Példának okáért egy református teológus nyilván hangsúlyozná a romlott emberi természetet, és sajnos joggal tenné ezt, hiszen az ember hajlamos az önzésre, a bűnre. Én Móricz Zsigmonddal vallom, hogy az ember a sárban az arany… A kvalitás igenis mindig megcsillan! A sárban is. Ma reggeli élményem is ezt bizonyítja: a sokat szidott romák közül egy férfi igen dicséretesen viseltetett irántam. Pontosan tudom, hogy másként szocializálódtak a cigányok, mint ön vagy én, de amikor látják, hogy komolyan veszik őket, nagyon is őszinték és szolgálatkészek… Ön a kiteljesedés fogalmát is használta a kérdésében. Ez szerintem nem magától való. Az isteni kegyelem az, ami képes kicsiholni belőlünk. Nem hiszek az agytornákban, az önerőben - az emberi akarat önmagában kevés, az én tapasztalatom szerint.

– Fölöttébb egyszerű lenne betartani Mózes Tíz Parancsolatát, amely egyféle „transzkulturális minimum”, hordozható erkölcsi üzenet, ami jószerével minden kultúrában jelen van. Az a lényege, hogy tiszteld a másik embert. Mégpedig azért, hogy együtt tudj élni vele a másik néppel, bármelyik kor társadalmában. Csakhogy ez a minimum sem sikerül nekünk.

– Az én magyarázatom az, hogy az ember az eredeti bűn elkövetésének következményeként rosszra hajló lett, és bizony gyakran önzésre hajlamos. Hozzáteszem, hogy a keresztény hittannak bőséggel van mondanivalója erről, mégpedig a mózesi koncepciót meghaladóan. A keresztény tanok szerint ugyanis nem teszünk különbséget hajszín, bőrszín, vallás, képzettség és hasonlók alapján. A lényeg az ember. A szerető szívű és szeretetre vágyó ember, akit szolgálni kell a végtelenségig. Eszerint méretünk meg valamennyien. Jézus mondta: „arról ismernek meg titeket, mint a tanítványaimat, hogy szeretitek egymást”. Ezért figyelnek bennünket árgus szemekkel, és rögtön bukta van, hogy csak hirdetjük a szereteten alapuló hitéletet, de eszünk ágában sincs úgy élni!

– Ön nálam derűlátóbb. Jómagam a huszadik századi öldöklés-dömpingre is gondoltam, amikor az ember méltányosságáról, kiteljesedésének esélyeiről kérdeztem önt.

– A világháború után egy Münchenbe látogató amerikai író tanúja volt annak, amint a szétlőtt, romhalmazzá változtatott utcán egy idős férfi nyomorék gyereket tolt be a templomba. Odament hozzájuk, és kérdezte, hogy miért olyan fontos éppen isten házába igyekezni, amikor annyi más teendő lenne a romba döntött városban. Mire az idős ember azt válaszolta, hogy „látjuk, mi történt, de hiszünk a feltámadásban”. Ma reggel arról prédikáltam egy haláleset kapcsán, hogy mit is jelent Pál apostol mondata: „amikor elhatalmasodik a bűn, túlárad a kegyelem”. Anélkül, hogy a részletekbe belemennénk, tessék megnézni, hogyan tüntette el a német nép a háború nyomait, és micsoda gazdaságot teremtett a romok helyén! Szűkítsük le a témát egyetlen halálesetre: Jézus Krisztus döbbenetes megalázása és meggyilkolása utáni napon a tanítványok majd' megőrültek a félelemtől, azt hitték, itt a világ vége, el kell bujdosniuk, mert órákon belül ők következnek… Az asszonyok akkor kezdték kiabálni, hogy üres Jézus sírja! Egyszerre világossá vált, hogy abból a gyötrelmes lelki mélységből következik a feltámadás. Fölsejlett a remény, hogy igenis lesz találkozás, viszontlátás. Ugyanez ma és holnap is megtörténhet, akár a mi országunkban élőkkel is.  

– A ma embere szorong. Léteznek-e életmód-tanácsok, amelyekkel a hívő kortárs segítheti a nem hívőt is? Felkészült-e az egyház olyan kérdések megválaszolására, amelyeket a globalizálódó világban gyakran föltesznek? Melyek azok a fogódzók, amelyeket ön adhat a gyorsan változó korban?

– Kiváló terápiákról tudok beszámolni, gazdag a mai modern katolikus világ eszközrendszere. Számos csoportot szervezünk, mi több, egész mozgalmak indultak, amelyek húsz-huszonöt fős közösségeket fognak össze. Egy-egy család különböző generációi töltenek együtt néhány napot, egy-egy hétvégét, akár egy hetet. A „házas-hétvégék” a kissé leült, érzelmileg hűlő párkapcsolatokat próbálják megújítani. Se szeri, se száma azoknak az egyházközségek által szervezett csoportoknak, amelyek hittanos gyerekeket táboroztatnak. Tehát egyéni- és közösségi terápiát is alkalmaz az egyház.

– Azt gondolom önről, mint hívő emberről, hogy a lehető legszabadabb. Muszáj hozzátennem, hogy a hazai reflexektől eltérően nem csupán az anyagi kultúrára gondolok; a pénz önmagában nem teszi értékelhetővé az embert. A megszerzett szellemi vagyon és természetesen a hitbéli meggyőződés formálja igazán a személyiséget és a karriert. Mindezek összefüggésében tartom önt szabad embernek. Jól gondolom?

– Jól, és már másodszor kell úgy kezdenem a válaszomat, hogy éppen erről beszéltem tegnap vagy éppenséggel ma reggel, amit ön említ… A ma reggeli evangélium igencsak érintette az ön fölvetését: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok, súlyos terheket cipeltek, és én megenyhítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat!” Ezt az idézetet gyakran beleszövöm a prédikációmba. Ismét engedjen meg egy kitérőt: saját történelmünk bizonyítja, hogy a járomba hajtás, a kizsákmányolás a tömegek elnyomásának bevált módszere. Ugyanakkor nyilván ön is látott gyerekkorában ökörfogatot, ezért tisztában van azzal, hogy a járom fölöttébb célszerű eszköze az ökrök úton tartásának. Tovább megyek, botorság lenne azt gondolni, hogy a kötöttpályás járműveken - a vonatokon, villamosokon és a hévszerelvényeken - kívül nem létezik más közlekedési eszköz. Mindezen felismerések tudatában állítom, hogy a világ egyik legszabadabb embere vagyok. Van hitem. Nem mondom, hogy nem voltak az életben rossz lépéseim, alkalmasint kisiklásaim, mégis azt állítom: mérhetetlen szabadsággal ajándékozott meg a vezető elv, ami a Jézus Krisztust követőket irányítja. Szent Pál apostollal értek egyet, aki azt mondta, hogy „mindent szabad nekem, de nem minden használ”.

– A Szentlélek templomban rendezett blues-koncerteken boldogságtól, meghatottságtól ragyogó, örömkönnyekkel küzdő arcokat is láttam. Igazi katarzisokat éltünk meg évről évre, a „dalt imádkozókat” hallgatva. Kis túlzással mondom, ezek a koncertek fölérnek egy feloldozással. Erre is képes a zene, kivált templomi miliőben. Mindenesetre felszabadul az ember. Hálásak vagyunk önnek.

– Tudom, hogy a lélekre ható blues erős spirituális hatással bír. Olyan lelki emóciókat teremt, amelyek boldogító katarzist okozhatnak. Márpedig a vallásra, hitéletre épülő katarzis és a muzsika által kiváltott lelki tisztulás, emelkedettség hihetetlenül közel lehetnek egymáshoz… Nézze, soha semmiféle erkölcsi vagy hitéleti problémát nem okoztak a templomunkban rendezett blues-hangversenyek. A muzsikusok és a közönség egyaránt tisztelettudóan, kulturáltan viselkedett a programokon. És még valamit, mert talán nem mindenki tudja: Gárdai Gyuri a templom elektromos berendezéseinek, vízvezetékeinek a javítási költségére adományozta a koncertek bevételét - ezért én iránta érzek hálát.   

Szilas Zoltán

 

Tájékoztatjuk látogatóinkat, hogy weboldalunk működéshez szükséges munkamenet cookie-at alkalmaz. Ezen cookie-k kezelése az adatkezelő jogos érdeke (GDPR 6. cikk (1) bekezdés f) pont).
A működéshez szükséges cookie-k segítenek használhatóvá tenni a weboldalunkat azáltal, hogy engedélyeznek olyan alapvető funkciókat, mint az oldalon való navigáció és a weboldal biztonságos területeihez való hozzáférés.
Bővebb tájékoztatásért kérjük olvassa el Cookie tájékoztatónkat!
Működéshez szükséges cookie-k
cookies-accepted
Ebben a cookie-ban tároljuk, hogy milyen típusú cookie-kat fogadott el.
PHPSESSID
Munkamenet adatokat tartalmazó cookie. Oldal bezárása után ez a cookie megsemmisül.
Cookie beállítások